Force Power Team Website

Itt láthatod a legújabb tartalmakat, híreket!

A Fény útja

A Fény útja

Nem volt mit veszítenie.

A családját megölték mikor kisgyermek volt, a Fény őrzői vették magukhoz és nevelték fel egyik védett kolostorukban. Egész életében démonok, és a sötétség minden más rút teremtményével küzdött, mert erre hivatott. Mikor a templomot, ahol addig élt, s munkálkodott éjszaka lerohanták a démonok, mást nem tehetett, csak menekülni tudott. Túl kevés volt egyedül a hadseregnyi rémség ellen. Társai, akiket „családjának” nevezhetett, egytől egyig ott pusztultak el. Senki nem maradt életben közülük, senki nem éle túl az ütközetet. Páncélját, s kardját rongyokba csomagolta, és elrejtette, nehogy a sötétség lényei megtudják, ki ő. Egy kis falucskában telepedett le, ahol nyugodtan és békében élhetett. Ám szerelembe esett egy hölgybe, aki a falu hentesének lánya volt. Szerelmük erős volt, de egy valamit nem élt túl: az árulást. A szíve teljesen összetört, de nem sokkal ezután ismét megtalálta a fényt és a szerelmet.

Szerelmes lett egy másik, gyönyörű lányba, aki segített neki kikerülni a mély szakadékból, amibe esett. Világosságot hozott a lelkébe. Mikor a lánnyal volt úgy érezte, hogy élete végre nem a balszerencsétől kísértett. Örült, hogy ilyen társat talált. Jobban szerette, mint bármi mást a világon. Ám a lány kis idő múlva elhagyta, mert nem jutott elég ideje a szerelemre, lekötötték ügyei.

A férfi visszazuhant a feneketlen sötétségbe, amiben már oly sokat sínylődött.

Ismét elvesztette a szerelmet, továbbá a csalódások miatt, melyek egész életében értek, következtetésre jutott: neki az életben soha nem juthat boldogság osztályrészül. Többé semminek nem látta értelmét.

Most ott állt aranyló páncéljában, hatalmas kardjával a kezében a kolostor kapuja előtt, melyet ellenségei immáron hosszú ideje uraltak. Nem érdekelték a következmények, vagy a hatalmas veszély, egyszerűen halált akart osztani.

Halálba akarta küldeni azokat a lényeket, akiket felelősnek ítélt az egész életében elszenvedett, balul sikerült dologért. Hatalmasat ordított. Hangja megrázta a kolostor romos falait, és egyúttal felkeltette az ezernyi izzó szempár figyelmét. Nem érdekelte, hányan vannak, hogy néznek ki, neki egyforma volt mindegyik. Berohant közéjük, és kardját félelmetes gyorsasággal forgatva kaszabolni kezdte őket. Még több vicsorgó pofa kereszttüzébe került.

Fényes páncélja mocskos lett a fekete démonvértől, haja összetapadt, izmai pattanásig feszültek. Úgy tűnt a sátáni teremtmények nem bírnak vele, ám az egyikük egy pöröllyel eltalálta a háta közepén. Térdre rogyott. Pillanatok alatt letépték páncélját, ami viszonylagos védelmet nyújtott számára; és fogukat, karmukat mélyesztették húsába. Érezte, ahogy a tűhegyes szilánkok a húsát tépik, érezte, hogy teste lassan megadja magát, ám még mindig hatalmas erő lakozott benne. Bár arca a vértől lucskos volt, egyik szemét nem tudta már használni, mert az egyik lény kitépte egy nagy darab bőrrel együtt az arcából; gyűlölete még mindig életben tartotta. Lábán, és karjain cafatokban lógott a bőr, és itt-ott az izmok sem voltak a helyükön, de ennek ellenére erősen markolta kardját, talpra állt, és még néhány sötét fenevad életét kioltotta, ám a pöröly még egyszer lecsapott.

Már nem volt menekvés.

Az idő lelassult körülötte. Ismét térdre rogyott, majd hanyatt vágódott. Hallotta a vicsorgó pofákból a nyál ragacsos csepegését, hallotta szívének utolsó dobbanásait, érezte, hogy fogak és agyarak mélyednek a húsába a teste minden pontján egyszerre. Karmok vájtak belé, mélyen a zsigerekig hatolva. Karok fúrták magukat, darabokat téptek ki a belsőjéből, belülről kaparták bőrét. Szétszaggatják. A fájdalom elviselhetetlen. Majd még látta a pörölyt, amint még egyszer utoljára lassan közeledik felé. Egy utolsó fájdalom-lökés, aztán csend. Hirtelen földrengés támadt, és egy örvénylő fénysugár érkezett le a felhőkön át. A sátáni teremtmények vonyítva iszkoltak előle. A fény lassan elérte, ami a testből megmaradt, izzó burokba tömörült, majd nőni kezdett. Elnyelte a menekülni próbáló démonokat, és elpusztította őket. Addig nőtt, míg el nem nyelte az egész kolostort, majd hatalmas villanás után felrobbant, és ezer apró darabra szakadt, amelyek elindultak, hogy a sötétség erőinek maradékát megkeressék, és porrá zúzzák.

A férfi, akit a világ soha nem kedvelt, és a szerencse soha nem pártolta, halálával megváltotta az általa olyannyira gyűlölt világot.

Vajon az megérdemelte?

A pokol kapitánya

A pokol kapitánya

A rum. Édes, bársonyos ital, amely megnyitja elménk előtt az eddig áthatolhatatlan kapukat. Segít élni, segít gondolkozni, segít dönteni, segít elvégezni, amit el kell végezned, segít meghalni. Ezt gondolta Jack is, mikor az utolsó kortyot is kiitta poharából.

Eljött az idő.

A legénység alszik már; jó adag rumot kaptak ők is. A kapitány felöltötte ünnepi ancúgját, mely egy pár fényes csizmából, egy kissé kopott, itt-ott szakadt zubbonyból, egy derékszíjként funkcionáló gyolcsból, egy piszkos ingből, egy nadrágból, és egy, a fején átkötött kendőből állt, melyet a kapitányi rang megmutatására használnak a kalózoknál. Odasétált asztalához, melyen ott hevert mindenféle holmija: iránytű, rumosüveg, térképek összetekerve és kis szalaggal átkötve, egy kalap-melyet rögtön a fejébe is nyomott-, valamint még rengeteg limlom, melyre csak ritkán volt szükség. Ám a nagy halomból három dolog kellett csak Jacknek: a kardöve, melyet kis keresgélés után megtalált és rögtön átvetette vállán, a pisztolya, mely szokás szerint most is meg volt töltve, és végül, de nem utolsó sorban gyönyörű kardja, melyet a mai napra kifényesített.

Nagy nap volt a mai. Ma döntötte el végleg.

Sokáig évődött rajta, de a rum hozzásegítette a döntéshez. Ma megteszi. Nincs több lehetősége. Kisétált a gyengén imbolygó kabinjából; már teljesen megszokta a hajója, az Utolsó Tangó eme mozgását. Szép csendes, csillagos volt az éj mikor kilépett a fedélzetre. A vitorlák mind le voltak szerelve; ma javítónap volt. A kötélzet halkan ropogott a gyenge széltől, néha lehetett hallani a gyengéden összeütköző csigák halk koppanását. Lassan lépdelt a fedélzet sima, lakkozott mahagóni lécein, közben végignézte gyönyörű hajóját, pedig már becsukott szemmel is tudta, hogy a fedélzet harmadik deszkáján az egyik szög ki van lazulva. Úgy ismerte a hajót, akár saját magát. Élete akár ez a gyönyörű háromárbocos vitorlás hajó. Sok csatát megért már, itt-ott foltozásra szorult, ami megtörte a hajó oldalán a szép fényes palánkozást, az árbocok is szorultak már cserére, vesztették már el a horgonyt is… Most is épp egy nagy csata után álltak a tengerben. Rengeteg sok zsákmányuk volt ezúttal is. Mióta Jack a kapitány-tehát már több mint 13 éve-, még egy csatát sem vesztett az Utolsó Tangó.

Jack végigsimított a korláton miközben haladt a legénységi szállás felé, amely a hajó orrában kapott helyet. Szerette a hajóját, akár a saját testvérét, mindig is úgy tekintett rá, akár egy nagy nővérre, aki megvédte őt, ha kellett. Benyitott a legénységi szállásra, ahol a 6 tagú legénység –a többiek a parton vannak; Jack megajándékozta őket egy kis szabadprogrammal, mivel jól teljesítettek a csatában- hangosan és egyöntetűen horkolt, ki-ki a saját függőágyában. Természetesen nem hallották, ahogy a kapitány benyitott, ahogy azt sem, hogy kardját kivonta hüvelyéből. Minden készen volt, csak a megfelelő pillanatra kellett várni, és Jack pontosan tudta, hogy melyik lesz az.

Odasétált Larry-hez. Ő volt az első tisztje. Nagyon szerette a tengert, csakúgy, mint a hajót. A kapitánynak sem volt rá panasza soha, mindig jó időben és jókor döntött. Most ott aludt előtte. Jack tudta mit kell tennie. Nem gondolkodott, hisz tudta már hogy mi következik. Magasba emelte a kardját, és egy határozott mozdulattal beledöfte Larry mellkasába. Annak azonnal felpattant a szeme, száját hangtalan sikolyra húzta, majd ránézett Jackre. Arcáról a csalódás és a zavarodottság mellett egy egyszerű szó volt leolvasható: miért? A kapitány behunyta a szemét, majd kihúzta a kardját első tisztjéből.

Alig volt több 35 évesnél…

Hangtalanul visszahanyatlott fekhelyére, oldalra fordította fejét, arcára fagyott a néma sikoly, és a hitetlenkedő nézés: valóban Jack tenné ezt? Igen valóban ő. Fájt neki társa halála, de nem tehetett mást.

Továbbment.

Most a kormányos volt soron. A vén tengeri medve. Jack fájdalmas mosolyra húzta száját. Neki is pusztulnia kell. Az öreg Tumennek. Mindig ügyes volt, és úgy táncra bírta a hajót, mintha tényleg tangózna. A kapitány felemelte véres kardját, és egy vágással lenyisszantotta az öreg tengerész fejét. A probléma az volt, hogy ezzel átvágta a függőágyát is, így Tumen teste a fejével együtt - amely azonnal elgurult véres folyosót húzva maga után a barna padlón-, a földre huppant. Jack összerezzent. Még négyen vannak. Ha most felkelnek, akár véget is vethetnek az akciónak. Ráadásul mit szólnának, ha megtudnák, hogy nem más ölte meg őket, mint szeretett kapitányuk? Megemelte a kalapját Tumman teste felé fordulva, majd továbbindult Hans, a hajószakács felé. Hmm azok a finom omlettek, a sültek. Hans istenien tudott főzni, Jack remélte, hogy az ördög is majd jókat fog mulatni a szakács által készített sültek fölött.

Magasba emelte kardját, ám ekkor valami baj történt.

Néhány csepp vér hans arcára cseppent, amitől kinyitotta szemét, és meglátta a fölé tornyosuló alakot, amint épp a kivégzésére készül. Elordította magát, ám Jack kénytelen volt gyorsan reagálni, így a riadóztatásból nem maradt más, csak a „riadó!” „ria..” fele, és egy undorító cuppanás, és recsegés-ropogás. A kapitány a szakács fejébe mélyesztette a kardot nem kímélve sem annak orrát sem agyvelejét. A biztonság kedvéért egyszer-kétszer meg is forgatta kardját Hans fejében. Azonban a katasztrófa megtörtént: a maradék három matróz felébredt, és azonnal rémült kiáltozásban törtek ki, majd fegyvereikért nyúltak. Kapitány ide vagy oda, meg kell védeniük magukat ezzel a gyilkossal szemben.

Jack ezt nem hagyhatta. Előkapta dobókését a belső zsebéből, majd tejes erejéből elhajította. A vágószerszám áthatolt ez egyik matróza nyakán, aki hörögve és nyakát markolászva összerogyott, kiömlő vére pedig pirosra festette padlót. A többiek közül az egyik volt olyan figyelmetlen, és elhányta magát a látványtól. Jack nem habozott előreszökkent, és egy mozdulattal leválasztotta előrehajoló matróza koponyájának felső felét a többi részétől. A csontdarab a földre esett, mire kihullott belőle a matróz agyának egyik fele, és a kapitány lábai elé gurult. Az utolsó életben maradt matróz Marty könnyes szemekkel, de acélos és egyben eszelős hangon ráordított a kapitányra.

- Miért, Jack?! Miért tetted ezt? – majd elcsuklott a hangja.

- Sajnálom- mondta amaz és elhomályosult a tekintete; talán csak most tudatosult benne, hogy valójában mit művelt- sajnálom én… meg kellett tennem. Nincs menekvés. Egyedül akartam meghalni. Nem érzem semmi szükségét annak, hogy a világon vagyok. Nem vagyok boldog érted? Hiába a sok kincs a sok fehérnép, őket csak pénzért lehet megkapni, és semmi más nem is kell nekik! Vadállatok mind... vadállatok.

- És te mi vagy Jack?! Megölted a saját legénységedet, a barátaidat. Megöltél mindenkit.

- Ez nem igaz, elküldtem őket a kikötőbe, pontosan azért, hogy ne legyenek itt, amikor megteszem. Egyedül akartam meghalni, de ti itt maradtatok. A ti hibátok!

- A mi hibánk?!- visszhangozta Marty- Talán mi döntöttünk úgy, hogy az éj leple alatt megöljük magunkat? Mi elől menekülsz Jack?

- Nem értesz meg. Senki sem ért meg!- ordibált magából kikelve a kapitány. -Meg kell halnom. Muszáj. A pokolban talán jobb életem lesz. Ennél a világnál még az is jobb!

- Akkor hagyj elmenni. Szólok a többieknek és…

- Nem mész innen sehová! Végzek veled, aztán magammal is, és mindenki azt fogja hinni, hogy baleset volt…

- Micsoda?!

- Hallottad! Baleset… És most – kezdte, azzal elrúgta a velődarabot mely a lába előtt hevert egyenesen Marty arcába. Amazt váratlanul érte eme húzás, és túlkésőn reagált. A kapitány egy vágással felbontotta a hasfalát, amiből egymás után fortyantak ki belei és belső szervei és landoltak a padlón. A matróz leengedte karjait, és üres tekintettel a fölre rogyott, majd nem mozdult többet

- Ég veled!

Jack arcán könnyek patakzottak, melyek megcsillantak a lámpások fényében, és különös ragyogást kölcsönöztek szénfekete szemeinek. Elvégezte a dolgot. Már csak egyvalamit kellett megoldania. Elővette pisztolyát, és a fejéhez emelte. A hideg acélcső lehűtötte fejét, rendezte kusza gondolatait.

Vége.

Nincs értelme tovább küzdeni, de nem hagyhat nyomokat. Eredetileg a hullákat el akarta rejteni, de rájött, hogy ez nem kivitelezhető.

Döntött. Nem maradhat semmi.

Szemét lehunyta, mély levegőt vett, majd leengedte a pisztolyt és elsütötte. A kikötőben az emberek nem hallottak mást, mint egy hatalmas, velőtrázó robbanást, és egy óriási tűzijátékszerű füst- és tűzfelhőt.

Senki nem ismerte jobban az Utolsó tangót Jacknél. Tudta, hogy a legénységi szállások deszkái közt évek óta fúrt lyuk, amely a lőporraktárra néz, még jó szolgálatot fog tenni számára.

A kikötőben örömünnep volt az éjszaka. Nem maradt semmi más az Utolsó Tangóból, mint egy halom forgács, és vászondarab.

Jack még egyszer életében jót tett az emberekkel.

Aznap éjjel aranyeső zúdult a kikötővárosra. Mindenki áldotta az Istent ezért a kivételes szerencséért. Csak az Utolsó tangó megmaradt legénysége gyászolta a kapitányát, egekig felmarasztalva hőstetteit, és jellemét, átkozva magukat, hogy ők nem haltak együtt kapitányukkal. Azt kívánták, bárcsak ott lehettek volna a fedélzeten, amikor a baleset történt. Számukra Jack Aubry egy legendás kalóz maradt mindörökre.

Azonban ha ők is a pokolra jutnak, azt kívánják majd, bárcsak ölték volna meg azt az ember, amikor először látták.

A nyugalom üdvözít

A nyugalom üdvözít

A falu temetője, mint mindig, most is halálosan nyugodt volt, de szinte tapintani lehetett a feszültséget a levegőben. A fák és a sírkövek árnyékai megnyúltak az alkonyat aranyló fényében és beborították az egész temetőt. Az öreg kripta súlyos, kőből készült ajtaja nyitva volt. Szinte ordított belőle a jeges csend. Aztán hirtelen megmozdult valami. Hatalmas dörrenés hangzott fel a kripta mélyéből, mintha kő ütődött volna kőhöz. Halk motoszkálás hallatszott, aztán egy alig hallható koppanás, majd mintha egy tompa tárgyat húztak volna a földön. Koppanás… a madarak azonnal elrepültek a temetőt körülvevő fákról. Koppanás… a nap utolsó sugarai is eltűntek a fák mögött. Koppanás, majd egy földöntúli, hosszú, elnyújtott hörgés. A hangok egyre erősödtek, és megjelent az ajtóban maga a jeges, rothadó halál. Haját zöldre színezte a szarkofágjában töltött idő, szemei fehéren világítottak, karjairól foltokban hiányzott a bőr, s ott csak a csupasz csont látszott. Arcán szinte nem is maradt bőr, állkapcsa ferdén lógott. Hófehér ujjait összekulcsolta a háta mögött, majd megfeszítette megmaradt izmait. Hatalmas reccsenés, majd egy tompa puffanás. – Ó, hogy az a…- kezdte az élőhalott- ez az, ess csak le! Lehajolt és felemelte elhagyott bal kezét. – Többet ne merészelj ilyet tenni!- mondta, azzal legyintett egyet a megmaradt kezével, és a csonk máris visszaállt eredeti helyére. – Tehát, ott tartottam, hogy… (sátáni hörgő, és gurgulázó kacajt hallatott) visszatérem! Negyven évig nyugta volt ennek a nyamvadt falunak, de most ennek vége! Muhaha! Na, akkor indulás! Lássuk miből élünk. Már indult volna el ám egy visító hang ( olyan, mint amikor valaki a körmét végighúzza egy táblán) megállította a mozdulat kellős közepén.

– Bevetted a gyógyszered drágám? Nehogy megint rosszul légy nekem!

- Ó, a fene egye meg…- dörmögte a megszólított. Neked is mindig a legrosszabbkor kell a kukacok közül kikelned, Violetta! Igen nálam van a gyógyszerem! Igen, biztos! Nem! Nem kell uzsonnát készítened! Biztos, hogy nem leszek éhes! Halott vagyok te ütődött, hogy lennék már éhes? Áh! – nézett az égre, majd teljes erőből bevágta a kripta ajtaját. – Végre csönd! Indulhatok!

Azzal fogta magát és nem engedte el. Húzta akár az időt. Mármint a rossz lábát húzta maga után, mert mégsem hagyhatta ott a kriptánál, ahogy a jó lábával tette. A kiskésit! Káromkodott magában, majd visszaugrált az elhagyott végtagért, amit jó odacsukott az ajtóval. Visszaillesztette, majd jól odaerősítette egy erősítővel. Mindig volt nála egy, hátha rock-koncertre vetődik, és ha szerencséje van, vagy kell egy erősítő a zenekarnak, vagy beállhat gitározni. Úgyis szereti a dead metalt.

Elindult kifelé a temetőből, aztán hirtelen orra esett. Az erősítő be volt dugva a konnektorba, és csak a temető kapujáig ért a zsinór. – Na, jó… most aztán elég! Elővett egy tőrt a zsebéből, és elvágta a zsinórt, mely visszatartotta a lábát. Azaz, csak el akarta vágni, de nem sikerült neki, mert megcsapta az áram enyhe suhallata, mivel mint tudjuk nem tanácsos késsel szétvágni egy kábelt, főleg ha az csatlakoztatva van egy áramforrához. Úgy látszik emberünk nem tudta… de most biztos megjegyezte. Megunta a játékot, lesimította az elektromosságtól égnek álló haját, mind az egy szálat, majd eltüntette a zsinórt. Kicsit füstölgött ugyan magában, mert leégette magát az egész temető előtt, meg a biztosítékot is, de azért sikeresen elhagyta azt, és felfordult, illetve dehogy fordult fel, hisz már halott volt, szóval ráfordult a falu felé vezető ösvényre. Szerencsére az ki volt világítva, így nagyon nem tévedt el. Leszámítva azt, amikor bekóválygott az erdőbe véletlenül, és megtámadták a medvék, de az nem volt vészes, mert felrobbant az erősítő, úgyhogy emberünk kénytelen volt katonásan viselkedni, azaz felrepült 50 méterre és szétszóródott, ahogy azt kell. Majd elment mellette az anyósa (azt senki nem tudja, hogy került oda, de a vén szipirtyó még mindig élt. A fene se tudja, hogy csinálta…).

-Szedd már össze magad. Már ezerszer elmondtam neked, hogy ne veszítsd el a fejed, de te csak azért is szétszórt vagy!- korholta a vejét- miféle tunya alak vagy te? Csak fekszel itt a földön, mint aki jól végezte dolgát? Áh, megyek is innen, nem idegesítem fel magamat feleslegesen.

A fene essen ebbe a vén ku… nőszemélybe, szidta magában Herbert (mert így hívták emberünket) az anyóst. Szóval már majdnem a falu kapujánál járt, amikor hirtelen két fényszóróval találta szembe magát.

-Vigyáákocsííííííí!- kiabálta a ferdeszemű vendégmunkás, de elkésett vele. Szegény Herberten úgy át ment, ahogy kell. Mondhatnánk, a lelkébe gázolt, de hát mivel az nem volt neki, ezért felejtsük el. Nagy nehezen feltápászkodott, leporolta ruháját, majd szidta magában a sárgákat, és újabb Hirosimáért imádkozott.

Volna!

Ha nem csapta volna el egy iskolabusz.

-Mi a búbánatos marcipángolyót keres itt egy iskolabusz az éjszaka közepén? Még szerencse, hogy halott vagyok, különben most biztos halott lennék!- Miután felkelt (megint) gyorsan kiugrott az út szélére, és meggyógyította törött csontjait valami műhájjal. Vagy bűbájjal? Kitudja. De kit érdekel? A lényeg, hogy meggyógyult (már amennyire az gyógyulásnak számít, hogy még mindig halott volt), aztán szépen lassan elindult a falu felé.

Végre be tudott menni a kapun, mert hogy, s miként az őrök nem voltak a helyükön. Ellenben a régi házuknál, ami a falu szélén állt, pont az őrhelyek mellett, furcsa hangokra lett figyelmes, melyek apja fészerének irányából jöttek. Erről eszébe jutott a régmúlt, amikor kedvesének arról beszélt, hogy mit csinált, miközben apja fészerében… De most nem volt ideje többet nosztalgiázni. Elindult egy ház felé, amit már régóta kiszemelt magának, vagy két másodperce. Egy méteráru-bolt volt benne az alsó szinten, és a lakó-rész a felső szinten. Hangtalanul kinyitotta az ajtót, és menten összerezzent, ugyanis a riasztó várható módon nem szólalt meg, mivel nem volt. De mivel Herbert ezt nem tudta, csak én, ezért meglepődött. Bement az üzletbe, és ha már egyszer ott volt, körülnézett. A méteráru-bolt kínálata hatalmas volt. Rengeteg méter volt itt: kilométer, nagy dobozokban, nanométer, még nagyobb dobozokban, jól kipárnázva hungarocellel, nehogy véletlenül összetörjön. Mármint a doboz, mert nem olcsó ám egy ilyen szép kartonból készült színes, fekete műanyag papírdoboz.

Továbbment, s megtalálta a lépcsőt, amely a felső szintre vezetett. Hamar, és halkan felosont rajta. És csak kétszer botlott el, de azt a házőrző kutya se hallotta. Persze hogy nem, mivel süket volt. Akárcsak a ház úrnője. De ő csak pillanatnyilag, mert épp a fürdőben fürdött (mily meglepő). Herbert benyitott a nappaliba, majd gondosan becsukta maga után az ajtót. Gondoljunk bele, milyen ciki lett volna, ha maga előtt csukja be az ajtót, nem? Szerencsére nem így történt. Óvatosan és nesztelenül lépkedett a tíz centi vastag plüss szőnyegen, ami természetesen rózsaszín volt. Rengeteg minden volt a nappaliban. Plazmatévé, könyvespolc, telefon, kanapé, lyuk a padlón, képek a falon, hatalmas antik kristálycsillár. Nem, az nem volt. Emberünket nem érdekelték a technika eme vívmányai, amiket még soha nem látott, mert kicsit halott volt harmincvalahány évig. Ő ölni jött ide. Bizonyám. Odalépett a kanapéhoz és belehuppant, gondolta nem zavarja meg a nőt fürdés közben (Milyen udvarias egy hulla, nem?). Pont az alvó macskába ült, aki egy kicsit frusztráltan érezte magát Herbert hátsója alatt, ezért hangosan sziszegett, majd karmait emberünkbe mélyesztette. Most durva jelenet következik, amit tizenkét és fél éven aluliaknak nem ajánlok, így őket megkérném, hogy csukják be a szemüket! Szóval Herbert felugrott, és beverte a fejét a plafonba, miközben a macska még mindig a hátsóját karmolászta, aztán mikor odanyúlt a bal kezével, akkor a macsek abba kapaszkodott bele. Emberünk lóbálta, mint egy őrült (mármint a kezét), egészen addig, míg be nem következett az, amitől mindenki félt, legalábbis Herbert biztosan. A keze egy reccsenés után leszakadt, és kirepült a csukott ablakon, de aztán megakadt a tűzfalban, így a macskából palacsintatészta lett, és a halott keze volt a töltelék.

-Na jó!- mondta Herbert, és visszavarázsolta a kezét, az eredeti helyére. Aztán nagy dirrel-dúrral megindult a fürdőszoba felé, de elbotlott a plüss-szőnyegben elrejtett miniatűr taposóaknában, amely szerencsére nem robbant fel, mert csak gumiból volt. Hálát akart adni az égnek, és ezért csak akkor vette észre, hogy a képébe nyílik a fürdőszoba ajtó, mikor már késő volt. Olyan fél 12 körül járhatott az idő, ilyen későn hogy venne már észre akármit is? Mikor meglátta a ház úrnője Herbertet, azonnal elengedte a törülközőt, amely testét takarta. Ha emberünk nem lett volna halott, akkor most biztos elhalálozik szívinfarktusban. Nem azért, mert olyan csúnya lett volna nő, hanem csak úgy egyszerűen öreg lett volna már ehhez. Mármint az élőhalott uraság.

A nő így Éva-kosztűmben elrohant a telefonhoz, ám megbotlott egy lábában (már Herbertében), amit valaki (talán Herbert) ott hagyott a nappali közepén. A nő lefejelte az asztalt, miközben folyamatosan sikított a látványtól. Emberünk próbálta megnyugtatni, hogy maximum csak kitöri a nyakát, ripsz-ropsz, de erre még hangosabban üvöltött. Közelebb ment hozzá, mármint a nőhöz, mire az egyenesen nekifutott a könyvespolcnak, és hát sajnos az egész maga alá temette. Barátunk nem tudott tenni semmit, csak szomorúan legyintett egyet. És már indult kifelé, ám ekkor meglátta, hogy a nő kimászik a könyvespolc alól, és kicsit véresen, pár törött csonttal, de a telefon felé mászik. Herbert figyelmeztetni akarta, de késő volt már akkor, mert a hölgy egyenesen belecsúszott egyik lábával a lyukba, ami a padlóban tátongott. Sikoltozott és kapálózott, de csak kis ideig, mert hirtelen az egész ház recsegni kezdett és a felső szint beszakadt az alsóra, az alsó szinttel pedig a pincébe, és szegény nőt a romok maguk alá temették. De nagy kár azért a sok drága méterért! A halott sajnálkozott, hogy milyen szörnyű halál ez egy ilyen fiatal teremtésnek, ám ekkor zörgés hallatszott a romok közül. A hölgy kimászott alóluk, és már majdnem fölkelt, mikor a hatalmas plazmatévé is ráesett az emeletről. Herbert nem hitt a szemének, mert látta, amit senki más nem. A meztelenkedő kimászott a tévé alól is, és még mindig élt. Herbert nem bírta ezt tovább nézni, szomorúan leemelt egy puskát a falról, ami az előbb még nem is volt ott (mármint a fal) és egy jól irányzott fejlövéssel leterítette a már kicsit kába asszonyt. Majd a fegyvert még jól rádobta, biztos, ami biztos alapon, továbbá meglocsolta benzinnel az egész házat, és felgyújtotta.

-Elegem van ezekből az átkozott emberekből, ez hihetetlen-sajnálkozott- kinyírják saját magukat!

Ezek a szavak hagyták el a száját, miközben kiugrott az ablakon, és elsietett a temetőbe.

Kinyitotta a kripta ajtót aztán bevágta maga mögött. Majd újra kinyitotta, hogy kiszedje a lábát, amit odacsukott, aztán örök nyugalomra tért. Másodszor is.

Érezd, amit én

Érezd, amit én

Az ajtó hatalmas hangrobbanás kíséretében darabokra hullott. Benézett a szobába és ott találta őket. Ott volt mindkettő. A két ember, aki tönkretette az életét. Akiknek köszönheti azt, hogy erejének nagy részétől megfosztották, akik megkeserítették az életét, akik félbeszakították az amúgy is sebzett lelkét. Mindketten ott voltak és megrémülve nézték a hosszú, hatalmas köpenybe burkolózott ifjút, akinek szeméből patakzottak a könnyek, melyet látógömbjének vörös izzása megszínezett. Nem volt nála fegyver, a fotelban ülő férfi azonban a kardjáért ugrott, és elkezdett a fiú felé rohanni. Haja a szemébe lógott, és nem is figyelt, ám amikor a penge majdnem súrolta az arcát, hihetetlen sebességgel odébb lépett, megfogta a férfi kardot tartó kezét, mormolt valamit és elengedte. Amaz ordítva zuhant a falnak. Jobb kezéből kihullott a kard és hangos koppanással ért földet, keze teljesen megfagyott, szinte jéggé. Az a fiú gondolkodott, csak az izmokat fagyasztotta meg, az érzékelőket nem. Odasétált a férfihoz, és gyomorba rúgta. A mágia megsokszorozta erejét, így rúgása áthasította a bőrt, áthatolt a szerveken és a gerincoszlopban állt meg. A férfi rángatózott és még gyászosabban ordított. A fiú élvezte, ahogy a másik szenved, elméje semmi mást nem akart, csak hogy mindenki más kínlódjon legalább annyit, amennyit ő szenvedett. Vagy még többet… nem elégedett meg ezzel, egy rántással kihúzta a lábát, majd két kézzel megragadta a fagyott kart, és egy hatalmas, gyászos reccsenés közepette porrá törte. Hogy még jobban érezze a férfi szenvedését, meggyógyította sebeit, de csak annyira, hogy ne legyenek halálosak. A lány, régi szerelme mindeközben a kanapén kuporgott és sírt. A fiú megszólalt, hangja akár egy fekete, jeges vihar, áthatolt a szobán:

- Ne aggódj, te is sorra kerülsz! – és felnevetett.

Tovább kínozta a férfit. A fiú kezében láng lobbant, majd megérintette lángoló kezével a már-már önkívületbe esett fekvő alak két lábfejét. Azonnal hatalmas, maró lángok keletkeztek rajtuk, amelyek szépen lassan beették magukat a férfi húsába, sejtjeit felforralták, és csontjait porrá égették. A lábfejétől szép lassan a lágyékáig haladtak a lángok, majd a fiú egy intésére kialudtak. Csípős bűz terjengett a szobában. A mágus kivonta kardját, majd átszúrta vele a földön fekvő férfi medencecsontját, felhasította lágyékát, majd miután kiélvezte ama gondolatot, hogy még ettől is megfosztotta ellenfelét, tőből levágta a gerincoszlopról a medencecsontot. A férfi már nem nagyon volt magánál, belei és belső szervei egymás után kibuggyantak szétmetszett hasfalának üregéből. A mágus meggyógyította a sebeket, és fél kézzel felemelte a csonkot, majd megszólalt:

-Így jár, aki keresztbe tesz nekem… Hátrahajtotta bal kezét, és teljes erőből belevágta a férfi mellkasába. Betörte ezzel, majd kitépte a szívét. – Ezzel fizetsz azért, amit elloptál tőlem – lehunyta a szemét, majd a szív meggyulladt a kezében, és mikor hamuvá lett, ugyanazzal a kezével belebokszolt a férfi koponyájába. Érezte, ahogy a csontok eltörnek ujjai előtt, és érezte, ahogy a puha agyvelő melegen körbeveszi kézfejét. Kinyitotta ujjait és ezzel cafatokká törte a férfi fejét, majd a megcsonkított holtestet kidobta az ablakon. Letörölte az agyvelődarabokat kezéről, ruhájáról, majd a lány felé nézett, arcán sátáni vigyor jelent meg.

- Most te következel…

Odalépett a sírástól görcsösen rángó lányhoz, és megsimogatta az arcát, melyet ugyan némi erővel kellett maga felé fordítani. A lány felordított:

- Miért tetted ezt? MIÉRT? Nem tett neked semmi rosszat, ártatlan volt.

- Ártatlan?!- ordította a mágus. – Nem volt az, és te sem vagy az! Kiadtam érted a lelkem, eladtam volna démonoknak, csak hogy veled lehessek! Megmentettelek a haláltól! Így hálálod meg? ÍGY?! Rákényszerítettél arra, hogy ezt tegyem! Mit gondolsz? Azt hiszed, büntetlenül játszhatsz egy ember érzéseivel? Főleg egy olyanéival, aki egy kézmozdulattal elveszi az életed és eltöröl a föld színéről?

- Akkor mire vársz?! – ordított magából kikelve a lány- Mire vársz, ölj meg!

A mágus felnevetett. És ez olyan váratlanul érte a hölgyet, hogy a sírást is abbahagyta.

- Eszemben sincs megölni… Sokkal rosszabbat eszeltem ki neked – mondta, azzal a lányt egy mozdulattal a falhoz szorította, és bilincseket bűvölt csuklóira, bokáira, hogy a falon is tartsák testét, majd mormolni kezdett, és különös kézmozdulatokat tett. Mikor az ige végére ért, ujjait lila köd borította, és mintha arcok forogtak volna a köd üveges tompaságán belül. Megérintette a verejtékben úszó homlokot, mire a lány felszisszent, és vagdalni kezdte a fejét. A mágus nevetett rajta, majd egy rövid tőrt vett elő zubbonya rejtekéből és megvágta vele a tenyerét, majd a véres pengét egy határozott mozdulattal a lány szívébe szúrta. Az áldozat felsikoltott fájdalmában, és hangja lassan elhalt, feje lehanyatlott, és nem mozgott többet. Homlokán fekete jel körvonalazódott, majd olyan élénk lett, hogy szinte világított. A fiú egy mozdulattal beletörte a tőrt az ájult lány szívébe. Majd e szavakat mondta: Érezd minden egyes szívdobbanásodban azt a fájdalmat, amit én éreztem, érezd örökké, mivel mostantól soha nem fogsz meghalni. Soha nem fog egy férfi se beléd szeretni, arra leszel kárhoztatva, hogy örök időkig járd e világot, és érezd minden szerelmes boldogságát, és szenvedését is, hogy emlékeztessen arra az idők végezetéig, aki szívből szeretett, és mindenét feladta volna érted. Emlékezz örökké és érezd minden szívdobbanásban azt a jeges pengét, amit te döftél az én szívembe, míg eljön a megváltásod napja, amikor végre megvilágosodsz, és rájössz az élet valódi értelmére… Élj, hmm… boldogul! Azzal sátáni kacajt hallatott, majd kiment a szobából és bevágta maga mögött az ajtót. Miután kiért a várból megidézte jeges lábú csataménjét, és ellovagolt a hatalmas, kelő telihold irányába.

Andy1210 - JumpStyle mix 02

Andy1210 - JumpStyle mix 02

Tracklist:

1. 89ers - Human Nations (Greatest Deejay Remix)
2. Bangbros - Arschgesicht (Arsch Auf Eimer Mix)
3. Green Day - Holyday (Megastylez Booty Mix)
4. Jumpbrothers - Ready (Radio Edit)
5. Gorgeous X feat. Julia Falke - Wonderful Life (Bekay Vs. Phunkless Remix)

Hossz: 11:46